PM Online | Zene

Ünnepi hangverseny, nagyszabású turnéprogram, világhírű vendégművészek, bővülő repertoár, felismerhetően karakteres hangzás – idén 60 éves a Liszt Ferenc Kamarazenekar (LFKZ). Az együttes élére 2020-ban új művészeti vezető, Várdai István csellóművész érkezett, a zenekart
működtető alapítvány irányítását pedig Körmendy-Ékes Judit vette át. Vele beszélgettünk az évfordulóról és a jövőről.

K.-É. J.: Az a zenei tradíció, amit az együttes – akkor, 1963 tavaszán, igen fiatal – alapítói teremtettek, majd évtizedeken át folyamatosan csiszoltak, fejlesztettek, feltétlenül megőrzendő. Az élet természetes velejárójaként azonban az évek elteltével több szólamból távoztak muzsikusok, helyükre új zenészek léptek. A kor követelményei, különösen az utóbbi esztendőkben, jelentősen megváltoztak, és nekünk meg kell felelnünk az új kihívásoknak. Előnyös pozíció, hogy a zenekar nevét, azt a márkát, amit képvisel, nem felejtették el sem itthon, sem külföldön. A mi feladatunk tehát az, hogy életben tartsuk hagyományainkat, amelyekben hallgatóink megtalálják a régi értékeket, de mellette a törzsközönséghez csatlakozó friss publikumnak is új és vonzó programokat kell nyújtanunk.

Az új vezetői team épp csak fölállt a startvonalra, jött a covid...
K.-É. J.: Nem tarthattunk ugyan nyilvános hangversenyeket, de „négyszemközt” elárulhatom, hogy ezzel mi tulajdonképpen egy kis időt is nyertünk. De senki se higgye, hogy lustálkodott volna a zenekar! Várdai István belevetette magát a közös munkába, erős tempót diktálva dolgozott az együttessel, csak épp nem a közönség szeme előtt. Mivel szabadabban gazdálkodhattunk az időnkkel és az energiáinkkal, lehetőségünk adódott egy-egy pillanatra megállni, gondolkozni, távlatból ránézni a dolgokra. Nem a megszokott, olykor feszített működés mellett kezdhettük el megalapozni, a zenészekkel megismertetni és elfogadtatni azt a hosszú távú üzleti stratégiát, aminek a zöme már a zsebünkben volt, amikor arra a bizonyos startvonalra felálltunk.

Például?
K.-É. J.: Kidolgoztuk azt a rendszert, amelybe beépült egyebek között a zenekar fiatalítása és az utánpótlásnevelés, jelesül a Mesterjáték program, ami a zeneakadémistákkal való együttműködést jelenti. A fiatal közönség megszólítása is idetartozik, nem elég a távolból kommunikálni feléjük, a számukra üres szólamok nem pótolják az élő benyomásokat, be kell őket csábítani a koncertterembe, ha nem jönnek, el kell menni hozzájuk az iskolába, a szülőkhöz. Ez nagyon hosszú és nagy odaadást, rengeteg türelmet igénylő folyamat, amit ugyancsak a stratégiánk elemének tartunk. Egyszer a családommal Svájcban síeltünk. A panzió foyer-jában állt egy kisebb zongora, esténként a vendégek le-leültek és játszottak, ki valami Chopint, ki slágert. Csak lazán, kedvtelésből, a sokat emlegetett polgári éthosz jegyében. Ez nagyon mélyen érintett, hiszen a zeneiskoláink még mindig nagyszerűek, Közép-Európában talán a legjobbak. Fontos lenne megérteni, hogy az ezekből kikerülő fiatalokkal miért nem találkozunk később? Természetesen nem mindenki válik művésszé, nem is ez a cél. De a többiek, ha felnőnek, vajon miért nem látogatják a klasszikus zenei koncerteket?

Ennek megértéséhez számos új kutatást kellene elvégezni. A jó emlékű koncertszervező, Strém Kálmán anno nagy visszhangot keltett tanulmányaiban (Hol vannak a magyar vonósok?, Lemorzsolódás a zeneiskolákban) foglalkozott először ilyen felvetésekkel. Azóta talán már két emberöltő is eltelt.
K.-É. J.: Mi megtettük az első szükséges lépéseket a zenekar piaci helyzetének és célközönségének felmérésével kapcsolatban. Elvégeztettünk egy kutatást, mert tudni akartuk, hogy kikkel versenyezünk a piacon. Több mint hatezer koncerthelyszínt vizsgáltunk meg, számba vettük, hogy egy adott színpadon ki mit játszott, és az milyen jegyárbevételt hozott. Nagyon komoly munkát fektettünk a felmérésekbe. A szakmai perfekció mindig alapvető volt, de évtizedekkel ezelőtt a nemzetközi kapcsolatok itt és külföldön is jószerivel a barátságon, az ismeretségeken alapultak. Ma ellenben csak professzionálisan lehet már működni. Számunkra hatalmas előrelépést jelentett, hogy a világ egyik legrangosabb ügynöksége, a HarrisonParrott vállalta, hogy képvisel minket. Azt persze meg kell említenem, hogy a zenekarnak szüksége volt és van István kapcsolatrendszerére, mert igen rövid idő alatt kellett egyszerre több dolgot is megtenni. A hírnevünk ugyan csorbítatlan volt, de e mögé a „cégtábla” mögé tartalmat kellett illeszteni, visszanyerni a korábbi széles körű elfogadottságot, és mindjárt a következő lépcsőfokra lépni. Ez az év már megtelt turnéprogramokkal, ahogy mondják: cipőkanállal szorítjuk be az újabb koncerteket.