Tud még Csontváry meglepetést okozni? Vagy ezzel is úgy vagyunk, hogy „az újszülöttnek minden vicc új”, egy nagy Csontváry-kiállításra leginkább azért van szükség, mert már régen volt hasonló, pontosan hatvan éve? Végül is fontos, hogy egy festő ne csak festő, de esemény is legyen, mert felnőtt és megöregedett közben egy generáció. De nem Csontváry nélkül nőttünk föl,
mondhatni, hogy a képek mindennapjaink részévé váltak, poszteren, filmen és képeslapon, Pécsett és Budapesten, ott volt Csontváry velünk. Ha valaki belépett a Nemzeti Galériába, nem kellett külön kérdezősködnie, hogy tessék mondani, merre van a Magányos cédrus, mert ott volt a szeme előtt. Nem a legtökéletesebb helyen, nem a legtökéletesebb megvilágításban, de ott volt. Szervusz, cédrus, mondtuk neki, és mentünk a dolgunkra. Attól, hogy átcipelték a képet a Szépművészeti Múzeumba, még ugyanaz a kép maradt. Új falak között mondhatjuk, hogy szervusz, cédrus, de van ennek jelentősége? |
Most már könnyű belátni: van. Csontváry képei egymást erősítik, együtt többet mondanak el, mint külön- külön. Ezt valószínűleg maga Csontváry is tudta, ezért képzelte, remélte, hogy a vásznaknak egyszer majd külön múzeumuk lesz, épül egy ház, amelyben csak Csontváry-képek lesznek, a fény majd felülről érkezik, egységesen és gyengéden világítja majd meg a hatalmas képeket, és aki belép, egy teljes életművet lát. Nemcsak életművet, de egy teljes életet, hiszen Csontváry egész elhivatott életében a világot járta, és amit látott, azt meg is festette, legyen az Jajce, Baalbek, Athén, Názáret.
Ahhoz képest, hogy mennyire bízott Csontváry az utókorban, mint tudjuk, igen kevésen múlott, hogy a képekből nem lett szekerekre való ponyva. Gerlóczy Gedeon fedezte föl, hogy a vásznak mekkora értéket jelentenek, amit ma ámulva nézünk a múzeumban, az sokáig az ő lakása falán függött. Az ember óhatatlanul eltöpreng: ha ennyire kevésen múlott a teljes életmű fennmaradása, nem lehetséges, hogy ugyanilyen jelentős életművek nem is maradtak fent, voltak Csontváryhoz hasonló zsenik, akiknek a műveiből valóban ponyva lett, esetleg téli tüzelő, krumpliszsák és betört ablakot pótló rongydarab. Nyilván voltak életművek, amelyek létre sem jöttek, valaki megfestette az első zsengéit, a többiek kinevették, ő meg hitt nekik, kidobta a festéket és az ecsetet, úgy látszik, tévedtem. Csontváryhoz hasonló megszállottság és őrület kell ahhoz, hogy valaki menjen előre a maga útján, hogy ne hallja meg, mit mond róla a világ, hogy ne engedje a környezetét megszólalni arról, mi a szép, hanem inkább ő tanítsa meg a világot, hogy az a szép, amit ő lát, ő fest. Persze, Csontváry vigasztalódhatott, hogy majd az utókor utol is éri őt, belátja, belátjuk, hogy neki volt igaza. De mi lesz a színészekkel és énekesekkel, akiknek csak akkor van utókoruk, ha jelenkoruk is van? Otthon nem lehet valaki a valaha élt legnagyobb Hamlet és III. Richárd. Nekik ki szolgáltat igazságot?
|
vissza
vissza a lap tetejére
